Korponai Elza Csilla vagyok. Gyulán születtem 1966. augusztus 20-án, de csak 6 éves koromban költöztünk szüleimmel a városba. Addig Mezőhegyesen (ahol Édesapám bognármesterséget tanított a szakmunkásképző iskolában, Édesanyám pedig ápolónőként dolgozott a helyi kórház elfekvő osztályán) ; két éves koromtól pedig a „gyányi” tanyák legkedvesebbikén, anyai nagyanyám földi paradicsomnak érzett, kicsiny vályogházikójában éltünk, amely meghatározó volt életem eddigi alakulását tekintve. Itt kaptam meg ugyanis azt a mérhetetlen szeretetet, itt élhettem át a szabadságnak azt a magas fokát, melyet azóta is keresek mindenütt. Általános és középiskolai tanulmányaimat a mai Dürer, illetve Erkel iskolában végeztem. Két fiam született, Roland és Gergő. Az élet úgy alakult, hogy mi hárman képezzük a család kemény magját, mely köré a vándorló természetű rokonok és a szorosabb kötelékű barátok rendeződnek, időről időre. Egymást neveljük és szeretjük, támogatjuk, szórakoztatjuk a fiaimmal, néha látszólag egymás ellen, de mindig a Létezés irányában küzdve a fennmaradásért. Huszonkét éves koromban határozatlan időre csellistának szerződtem a Békés Megyei Jókai Színházhoz, ahol a zenélés mellett elkezdtem kiállítani rajzaimat, csatlakoztam rövid időre az orosházi festőcsoporthoz (akkor Feldmann Tibor vezetésével) és rendezhettem egy kamara drámát, József Attila életéből (ez az előadás, legnagyobb örömünkre, évekig eltartotta az országszerte azt bemutató színészeket). Különös dolog ez, de soha semmi sem akartam lenni, mindig csak sodródtam, és amit tettem, az valami ős-naivitásból fakadóan, szívemből, legbensőbb vágyaimból eredt. Megszámlálhatatlan seb van a lelkemen ebből fakadóan, és az, amit esetleg művészetnek nevezhetünk abban, amit csináltam valaha is, ezek begyógyítására volt alkalmas. A rajzolással, írással, zenével való foglalkozás közben általunk létre kínzott démonok szólalhatnak meg, sóvár kapaszkodással a Teremtő Élet felé. Utánam nyúlnak lehetőségek, emberek, akik és amelyek egyengetik utamat, s közben, szerelemben, örömben, bánatban, gyászban, szövedékké lesz az életünk. Ilyen útjelző volt például a 20x20-as Nemzetközi Vándor Tárlat meghívása, amely kapcsán a benevezett képem körbe járta a Földet, érintve minden országot, ahonnan a részt vevő alkotók származnak, s Japánban, ahová most egy sinológus professzor és öccse, kedves barátom, Hankó Ferenc, jóvoltából ismét kikacsinthatok, valaki megpróbálta „haza vinni” a rajzomat. Igazi megtiszteltetés a miniatűrök hazájában ilyen érdeklődést kelteni… Csináltunk bábszínházat a régi Petőfi Moziban, Pitypang Bábszínház néven, társadalmi munkában és éjt nappá téve, a gyerekek és talán szüleik, nagyszüleik holtszezoni szórakoztatásáért, önerőből. Művészeti vezetője lehettem a kamikáze kezdeményezésnek, dalszövegeket írtam, bábot terveztem, szerveztük az aprócska közönséget. A városban működő Nagy Szellemi Vákuum ezt is beszippantotta. Mi feladtuk, de zeneszerző kollégánk, Strausz Róbert, aki nehéz indulással, küzdve a provinciális előítélet-folyammal az életben maradásért, tovább vitte a szép kezdeményt, s ma nemzetközi sikereket mondhat magáénak, méltán, s az Isten tartsa meg küzdő szellemét. Megfeneklett harmadik házasságom egyetlen eredményeként, volt apósom unszolására, aki drámaíró és vitriolba mártott tollú ítész, publikálni kezdtem verseimet, minek következtében két szonettem, bronz minősítéssel, bekerült egy Faludynak emléket állító antológiába, s első próbálkozásként a Vár c. irodalmi, közéleti folyóirat is közölte egy versemet. Negyvenöt évesen végre megpillanthattam a tengert, nevezetesen a kissé zord Északi-tengert, eljutottam Stockholmba, ahol azóta is az ottani magyar nagykövetségen látható az ajándékba vitt akvarellem, mely a gyulai Fogadalmi Kápolnát örökíti meg, immáron a svédek számára.
Elérhetőségem: korponai.elza@freemail.hu
